Blogolj!

Pont került a San Antonio Spurs aranykorának végére

Dorogi László

Hétfőn bejelentette visszavonulását Manu Ginóbili, a San Antonio Spurs két évtizeden át tartó sikerkorszakának utolsó csapatban lévő mohikánja.

Az 1997-es év rettenetesen alakult a San Antonio Spurs számára. Az 1996/1997-es idényt 3 győzelemmel és 15 vereséggel kezdte a gárda, az 1994 óta general menedzseri pozícióban dolgozó Gregg Popovich pedig úgy döntött, hogy le is út, fel is út, kirúgja Bob Hill vezetőedzőt és saját kezébe veszi az irányítást. A gárda így is csak 20 győzelemmel és 62 vereséggel fejezte be az NBA alapszakaszát, köszönhetően részben egy egészen elképesztő sérüléshullámnak, de persze, minden rosszban van valami jó elven, a texasi gárda gyalázatos teljesítményének eredményeként jó pozícióból várhatta az NBA Draft sorsolását. És az 1997-es játékosbörzén fényesen ragyogó kincsre leltek. Az első kör első választási jogával ledraftolták Tim Duncant, aki a következő években megalkotta a "Twin Towers" formációt David Robinsonnal, a csapat pedig már a következő szezonban 36 győzelemmel szerzett többet, mint a Duncan előtti évben - és azóta sem volt negatív mérlegű idényük.

Az ikertornyok 1999-ben hozzásegítették a texasi csapatot történetének első bajnoki címéhez, Robinson pedig újabb trófeával intett búcsút a gárdának 2003-ban - ekkor már a csapat tagjai voltak Tony Parker és Manu Ginóbili is. A Spurs sikerének kulcsa mindig is Gregg Popovich kezében volt, ő nyitotta ki a kinyithatatlannak tűnő zárakat, unortodox felfogása pedig szembe ment mindennel, amit a modern NBA képviselt. Popovich igyekezett, sőt a mai napig igyekszik egy bizonyos egyensúlyt teremteni csapatán belül a rutinos veteránok és a feltörekvő, fiatal tehetségek között, úgy, hogy közben különös, csak a Spursre jellemző aura lengi körül a gárdát. A Spurs "nagy hármasa" sem hasonlított soha a Ray Allen, Paul Pierce, Kevin Garnett vagy a LeBron James, Dwayne Wade, Chris Bosh szupertrióhoz, rendre kiegészítették őket a negyedik, ötödik, hatodik, hetedik emberek.

A Duncan-Parker-Ginóbili hármas további három bajnoki címből vette ki a részét San Antonióban, a 2016/2017-es idénnyel bezáróan zsinórban 18 bajnokságban érték el a legalább 50 alapszakasz győzelmet, miközben folyamatosan harcban álltak legalább a nagydöntős szereplésért, de a gárda nevét rendszeresen a bajnoki címre esélyesek között olvashattuk. A kirakós negyedik darabja - persze a sok kis apró, ám annál fontosabb kiegészítő darabka mellett - Kawhi Leonard személyében érkezett meg a 2011/2012-es szezonra, sokan pedig a következő Tim Duncant látták benne. No, nem ami a posztját illeti, sokkal inkább a személyiségét. Csendes, keményen dolgozó, igazi Spurs-kompatibilis játékos - gondolták sokan és ez néhány évig így is volt.

A 2014-es bajnoki szezonban igazán jó volt Spurs-szurkolónak lenni. A csapat parádésan kosárlabdázott, a fináléban pedig nem sok esélyt hagyva a LeBron James vezette Miami Heatnek visszavágott az egy évvel korábbi döntős vereségért. Tim Duncan még egyszer, utoljára felült a liga trónjára.

Aztán szépen sorban, egyesével kezdtek eldőlni a San Antonio Spurs két évtizedig tartó sikerkorszakának alappillérei. Duncan 2016-ban jelentette be visszavonulását, óriási űrt hagyva ezzel maga mögött. Nem játékosként, sokkal inkább szellemi vezérként. Persze, az idő eljárt felette, mégis, mintha a csapat szívét tépték volna ki. Az újabb tőrt a 2017-es rájátszás első köre döfte a megroncsolódott texasi szívekbe, amikor a 2014-es döntő legértékesebb játékosának, később az Év legjobb védőjének választott Kawhi Leonardot alattomos mozdulattal vette ki végleg a gárdából Zaza Pachulia. A Golden State Warriors kiütötte a Spurst, Leonard viszonya pedig elmérgesedett a csapattal a rehabilitáció alatt.

Hosszú kálvária kezdődött ezzel, amely árnyékként nyomta bélyegét a texasiak előző idényére, a saga lezárultaként pedig idén nyáron Torontóba cserélte Leonardot a San Antonio, s nem csak őt, de egy remek hatodik embert, Danny Greent is odaadták DeMar Derozenért cserébe. Mindeközben Tim Duncan jó öreg harcostársa, az utóbbi években már visszafogottabb teljesítmény nyújtó, de azért még mindig klasszis Tony Parker Charlotte-ba költözött, a folyamat pedig Manu Ginóbili hétfői visszavonulásával teljesült be. A San Antonio Spurs sikerkorszaka végérvényesen lezárult.

Utoljára 1997 áprilisában fordult elő, hogy a San Antonio Spurs úgy lépett parkettre az NBA-ben, hogy se Tim Duncan, se Tony Parker, se Manu Ginóbili nem volt a csapat tagja. Az azóta eltelt 21 évben megjárta a csúcsok csúcsát a franchise, most viszont egy teljesen új és teljesen más korszak kezdődhet. Nagy kérdés például, hogy mire megy DeRozan a Spursben? Képes lesz-e megismételni tavalyi extra produkcióját LaMarcus Aldridge? Mennyit tud még hozzátenni az NBA-matuzsálemnek számító Pau Gasol, Marco Belinelli páros a közös teljesítményhez? Fel tud-e nőni Kyle Anderson ahhoz a feladathoz, hogy Tony Parker örökébe lépjen? Képes lesz-e a San Antonió legrégebbi tagja Patty Mills betölteni az új fővezér szerepét? Na és meddig marad még Popovich, meddig akarja még zsenialitásával sokkolni a ligát?

A kérdésekre az idő adja meg a választ, de egy valami végérvényesen kijelenthető: véget ért egy hosszú korszak, amelyhez hasonlót talán soha nem látnak majd a Spurs szimpatizánsai.

https://amerikaisportok.blogstar.hu/./pages/amerikaisportok/contents/blog/57582/pics/lead_800x600.jpg
kosárlabda,NBA,San Antonio Spurs
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?